2014. január 2., csütörtök

miért szeretem a - most oly divatos - vidékies stílust?


a minap épp rámoltam a konyhában - azaz tettem a dolgokat egyik oldalról a másikra, mert mint minden olyan háztartásban, amely már több éve funkcionál, nem állítanám, hogy tökéletes a rend és néha bizony kerülnek olyan tárgyak a rendszerbe, amelyeknek még nincs kialakult helyük. szóval épp áthelyeztem - kicsit kínomban - egy új tálcát a kávéfőző mellé, amikor eltöprengtem azon, hogy vannak olyan lakberendezési stílusok, amelyek ezt nem igazán teszik lehetővé. mert lássuk be, hogy a tökéletes összhang érdekében gyakran mindennek a HELYÉN kell lennie. ha van tényleges "helye", ha nincs.

és akkor itt van ez az örökké divatos "stílus", amely most reneszánszát éli - amelyet most nehezemre esik nevesíteni, mert olyan sok irányzat keveredik benne a vintage-től a shabby chic-en át... holott valójában semmi más, mint amit a nagymamánknál láttunk és éltünk át. szerintem egyszerűen arra vágyunk csak, hogy OTTHON érezzük magunkat a saját életterünkben. ennyi és nem több. mert az ember valójában nincs annyira túlbonyolítva, mint hinnénk. vágyik a tűz melegére, a szeretetre és az sem baj, ha kap valami finomat enni. ilyenkor jól érzi magát. és minden, ami ezt az érzést visszahozza, jó érzéssel tölti el.

lassan a 40 felé ballagva vesszük észre, hogy soha nem tűnik el belőlünk a gyerek. nem csak arra gondolok, hogy hiába öregszik a testünk, mi még mindig vígan társasozunk és bolondozunk egymással vagy a saját gyerekeinkkel - hanem a gyermekkort felidéző nosztalgia is jó érzéssel tölt el. minden, ami olyan emléket kelt bennünk, amitől melegség jár át bennünket és a gyerekkori biztonságérzést idézi fel, egyszerűen "jöhet". a nagymama lekvárjától kezdve a régi családi fotókon át, vagy az édesanyánk kedvenc csészéjéig... minden.

nos, valami ilyesmi ez a stílus. olyan tárgyakra vágyunk, amelyeknek története van és ha rájuk nézünk, akkor csendben elmosolyodunk. (a többi tárgynak pedig mi magunk igyekszünk értelmet adni :)) a látogatóink pedig boldogan süppednek bele a párnák tömegébe és mosolyogva fogadják el a csorba bögréből a kávét, mert azonnal otthon érzik magukat nálunk...

és hogy hogy jön ide a tálcám a konyhában? nos, ez a rugalmasságról szól. arról, hogy ez a stílusirányzat mennyire megengedő. lehetővé teszi a - szigorúan ízléses - káoszt is akár, sőt kicsit meg is kívánja. nem kell, hogy fájjon a fejem amiatt, hogy a tálcát tökéletesen helyeztem-e el, vagy a nagyi kézzel festett rózsája hogy jön a képbe a cipőtartó tetején... mert pontosan oda illik. az az ő helye. úgy a szekrényen, mint a szívemben.

ezért szeretem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése